Minden élő szervezet alapvető egészségügyi állapotát a szervezet integritása (eredeti teljessége) és saját belső környezetének stabilitása (egyensúly tartó képessége) határozza meg. Annak érdekében, hogy a szervezet ezt az alapvető állapotot fenntartsa, olyan rendszerekkel van ellátva, amelyek folyamatosan ellenőrzik a belső környezet stabilitását és szabályozzák az eltéréseket és az egyensúlyban fellépő zavarokat. Ez azt jelenti, hogy a rendszernek állandóan, minden percben adatinformációkat kell gyűjtenie a belső környezet fontos paramétereiről, ezeket ki kell értékelnie, majd szabályzó intézkedéseket kell biztosítania a minél nagyobb stabilitás elérésének érdekében. Ezen kívül még az is szükséges, hogy a külső környezetből minden információt összegyűjtsön, kiértékeljen, elemezzen, majd cselekedjen.

A rendszernek folyamatosan több ezer adatinformációt kell gyűjtenie, ezeket azonnal ki kell értékelnie, majd intézkedéseket kell hoznia az állandó integritás és stabilitás fenntartásának érdekében. Az alapelv, amely szerint a rendszer működik, más rendszerek működéséhez igazodik: a szenzorok vesznek fel adatokat, amelyeket a kiértékelő központba szállítanak, majd a központi egység szabályzó intézkedéseket hoz, amelyek az effektorokhoz szállítódnak.

Mindazonáltal a biológiai rendszerek sokkal összetettebbek ennél.

Először is, a rendszer legtöbb funkciós része kettős. Másodszor a rendszer hierarchikusan, az alsó szinttől (molekuláris, intercelluláris/sejtközi szint) a mind magasabb szinteken keresztül (celluláris és intercelluláris/sejt és sejtközi kommunikáció, szövetek, szervek szintje) a legmagasabb központi szintig épül fel. Ez a szervezeti felépítés feltétlenül szükséges, mert a rendszer az élő organizmus legfontosabb funkcióit biztosítja, és minden egyes hiba következménye életveszélyes állapot kialakulásához vezethet. Mindegyik szintnek megvan a maga saját szabályzó eszköztára és jogosultsága: a magasabb szint aktivizálódik, ha egy alacsonyabb szint nem képes egy hibát szabályozni, ilyenkor az alacsonyabb szinteket kikapcsolja a szervezet vagy az utasítások (parancsok) magasabb szintekről érkeznek.

Rendszerszemléletű nézőpont alapján a szervezet integrált információk és a szabályzó rendszer együttese, amely több alrendszerből áll, és különböző szinteken permanensen, az élet minden pillanatában együttműködik és cselekszik. A stabilitás azonban nem egy stabil állapotot jelent, hanem egy dinamikus folyamatot számos biokémiai reakcióval. Az integritást (a sérült struktúrák) gyógyító-, regenerációs- és javító folyamatai biztosítják.

A rendszer előre programozott működés, valamint az élet során elsajátítható funkciók alapján cselekszik. A cél az, hogy a belső környezet állandó, stabil egyensúlyát – a dinamikus homeosztázist -, mint az élet és az egészség alapvető állapotát érjük el. A rendszer (normális körülmények között) a szervezet akaratától függetlenül cselekszik. Az akaratot gyakran félreértelmezik, és így az élethez szükséges funkciókat végzetesen veszélyeztetik. A szabályzó rendszerek hibái komoly kockázatot jelentenek az egészség számára.

A legfontosabb szabályozó szerepet a 3 kölcsönhatásban álló alrendszer (az alábbi szövegben rendszereknek nevezzük őket, mert bizonyos módon független rendszerekről van szó) játssza:

1. az autonóm (vegetatív) idegrendszer (ANS),
2. a hipotalamusz-hipofízis-mellékvesekéreg mirigy-tengely (hypothalamo-pituitary-suprarenal axis, HPA) (az endokrin rendszer más részeivel kölcsönhatásban – humorális szabályzás)
3. és az immunrendszer (IS).

A rendszer adatokat gyűjt a belső környezetből a szenzorok-receptorok (folyamatosan baro/nyomásérzékelő- és kemoreceptorok, stb.) vagy az igény szerint képződő (inzulinreceptorok, stb.), jelző molekulák segítségével, és ezen kívül a külső környezetből információkat vesz fel az érzékszerveken, a beszéden és gondolkodáson keresztül. Ezután az információk az idegeken, hormonokon és különböző molekulákon keresztül a kiértékelő központokhoz (vazomotorikus, szubkortikális, kortikális stb.) szállítódnak, és visszajelentik a szükséges intézkedést az effektorok felé (szövetek, szervek). A szabályzás a celluláris, humorális (testnedvvel kapcsolatos) és idegenrendszeri szinteken valósul meg.

A homeosztázis alapvető paraméterei:

1. Osmositás
2. Sav-bázis egyensúly
3. Natremia
4. Potassemia
5. Calcemia
6. Phosphatemia
7. Magnesemia
8. Cholesterolemia
9. Proteinemia
10. Glycemia
11. Energia, anyagcsere és oxigénfogyasztás
12. Vérnyomás, szívfrekvencia
13. Testhőmérséklet
14. Veseműködés, vizelettartalom

Mint látjuk, a paraméterek eltérései egyeznek számos civilizációs betegség egyes tüneteivel (atherosclerosis, diabetes, kardiovaszkuláris betegségek, stb.)…”(4.3 Forrás: Dr. Michael Kucera: Testünk elfeledett gyógyító ereje)

Mikén befolyásolják a környezeti ingerek a sejtek működését, magát az életet?

A fejlett szervezetek közösségben léteznek. Az egyedüllét, az izoláció, nagymértékben csökkenti az életesélyeket, az ellenálló képességet, valójában magát a létet. A közösség, az aktív környezet önmagát erősíti, ez persze azt is jelenti, hogy egymással összhangban kell működjenek. Ez a kölcsönösség, kölcsönhatás rendszerelvű, az összehangoltság feltételezi, hogy minden résztvevőnek tudnia kell, hogy mi a feladata, sőt harmóniára kell törekedjen, hogy alkalmazkodását, védekező mechanizmusait ez alá hogyan rendelje.

Dr. Prof. Bruce Lipton: Egy sejt életében nem a gének a meghatározók, hanem a sejtközösségek kölcsönhatásaival kialakuló energetikai környezet, melyben létezik. A gének nem önszabályozók, emberi klónsejteken végzett kutatások eredményei ezt mutatják (B.Lipton és mtsai, Stanford Egyetem,1991, 1992). A gének valójában „tervrajzok”, melyek alapján a sejtek, abból a szövetek és szervek felépülnek, a környezet pedig az „építési vállalkozó”, amely a sejt milyenségéért felel. Az élet kerekét az egyes sejtek „környezettudatossága”, nem pedig a gének lendítik működésbe.

Ma már látjuk, hogy a sejtműködés szabályzó idegközpontja, „agya” valójában a sejtmembrán (mem-brain?). Nincs egyetlen olyan életműködésünk sem, amelyet az önálló sejt ne tanúsíthatna. Minden egyes eurokarióta (valódi sejtmaggal rendelkező) sejt rendelkezik az idegrendszer, emésztés és légzés, kiválasztás, belső elválasztású mirigyek, izom- és vázrendszer, keringés, kültakaró (hám) és szaporodás élettani megfelelőivel, mi több, még egyfajta kezdetleges immunrendszer is jelen van bennük, amely antitestként viselkedő, ún. ubiquitinfehérjék egy csoportját hasznosítja.

Az emberhez hasonlóan, az önálló sejt is több ezer ingerhatást dolgoz fel abból a környezetből, melyet belakik. A bejövő adatokat elemezve azután kiválasztja a megfelelő viselkedést, azaz olyan válaszokat ad, amelyek a túléléséről gondoskodnak. Az önálló sejtek tanulni is tudnak tapasztalataikból, mondhatni emlékezetük van, melyet továbbadnak utódaiknak. Például amikor a kanyaróvírus megfertőz egy gyermeket, az éretlen immunsejtek akcióba lépnek, hogy fehérje természetű, védelmező antitestet alkossanak a vírustámadás ellenében. Eközben a sejt új gént hoz létre, s ennek a „tervrajznak” az alapján szereli össze a kívánt antitestet.

Tovább…1. [download id=”14″] 2. [download id=”6″]